hm

Úgy alakult, hogy a végtelenül kevés Fb-os ismerőseim közül valakinek nagyon tetszik az új török szappanopera sorozat.

Én nem vagyok nagy sorozat néző.

Volt annak idején az Esmeralda, mikor már minden ismerősöm azt nézte, és kezdtem kimaradni a témából, akkor tartott a sorozat a 154. résznél, és olybá tűnt, hogy mindjárt vége. Persze csavartak még rajta 100 részt és még azon is vagy újabb 100-at, mire vége lett, én már – semmi bajom a sorozatokkal – de ekkor már azon voltam, hogy ha nem lesz vége én biztosan eret fogok vágni.

Vége lett.

A következő brazil szappanopera a két iker nővér kalandjairól szólt, nem sikerült végig követnem.

Ez van.

Holott annak idején a Háború és békét simán elolvastam.

Na de ez  a török tv műsor ez felkeltette az érdeklődésem.

Ugye adva van a jóképű főhős.

A tökéletes férfi.

Tényleg szép, na , legyünk őszinték.

És az egész sorozat olyan európaira van véve.

Disznóhúst az nem esznek benne.                                                                                                                             De a férfiak, akiknek valljuk be lehetne 4 feleségük is, na ők mind a monogámok. Az összes. És még csak meg sem néznek mást nőt, csak a párjukat.

Pont olyanok, amilyeneknek a tv előtt ülő, fagylatot habzsoló önhibájukon kívül szingli csajoknak az álom. Vagy az amúgy valamiért elhanyagolt háziasszonyoknak is a rózsaszín ködbe vesző herceg.

És hát a sorozat minden pasiját lepipálja az előbb már említett főhős.

Aki minden tekintetben egy csoda, egy félisten – maga a nem létező tökély. Minden nő álma! Valljam, be, hogy én sem kergetném messzire, jól mutatna a kanapén.                                                                                      Na, de ki is húztam a kezem a biliből.

És persze nekem már mindjárt van egy problémám, ez az amiért nézegetem ezt a sorozatot (a pasin kívül ).

(sajnos én is azok közé a 8 milliárd ember közé tartozom, aki szereti a problémákat)

Szóval a tökéletes főhős annyira tökéletes, hogy képes a szerelemért szenvedni.

Nekem nehéz elképzelni, hogy egy amúgy muzulmán palit ennyire megfogjon a szerelem, (ma téged szeretlek Leyla, de hát el kell vennem feleségül Fatimát is , mivel van rá lehetőségem, de ne búsulj Leyla, csak téged és örökre te leszel az első) de hát mivel életemben nem találkoztam muzulmán palival, így a tévedés jogát fenntartom.

Mondjuk a főhőst alakító színész a magánéletében köszönő viszonyban sincs a filmbéli karakterével, legalábbis a nőkhöz való kapcsolatai alapján.

De ez most lényegtelen.

Szóval a főhős szerelmes, nagyon. És még nagyobb elánnal szenvedi is ezt el.

Mert jelen állás szerint, (jah igen, ő olyan tökéletes, hogy a legkisebb hazugságot sem viseli el, nem és kész) szóval jelen állás szerint már egyszer megcsókolta szíve hölgyét, de ekkor beütött a krach, mert kiderült, hogy a csaj hazudott neki.

Akkor hazudott, amikor még tervbe sem volt ez a szerelem, de a csaj azt mondta neki, hogy van vőlegénye, tehát a jelen pillanat szempontjából ez egy lényegtelen momentum lenne, mert hát ez kábé olyan, mintha Pistikének az általános 3.-ban mondtunk volna valamit, ami most 50 évvel később, már nem aktuális, de Pistike ezen kiakadna.

Főhősünk is a kiakadás állapotában van és hurrá az elveit követve dobta is a főhős csajszit.

Na és mit hoz a lelki szenvedése?

Fizikai gyötrést.

Na ide akartam amúgy kilukadni.

Ha ér minket valami lelki nyavalya, akkor nekiállunk gyötörni a testünket, holott „szerencsétlen” mit tehet a mi agymenésünkről???

Semmit.

Akkor meg mi a fenének verjük a fejünket a falba, futunk le egy maratont, csapkodjuk a hátunkat ostorral?

A lelki bajainkért mindig megbüntetjük szeretett testünket.

Na ez miért van?

Itt is a főhős már olyan kigyúrt, hogy csöpög nyálunk, fut kilométereket, boxol, de nem tűnik fel neki, hogy ettől még a lelki gyötrelem vele van ugyan úgy.

Én azt mondom, hogy szeressük a testünket, olyan amilyen, de a miénk. Különben meg szép.

Vegyük észre, hogy ő aztán végképp nem tehet az agymenésünkről.

Viszont, mivel az érelmeink hatnak rá, így az lesz, hogy ő is szenvedni fog.

Megérdemli? NEM!

Tehát én a filmben odaállnék (ha én lennék a főszereplő nő) Dzsááán (így búgják a filmben a nevét) elé, és azt mondanám: „Kedvesem! Ne gyötrődj! És ezáltal főleg ne gyötörj engem! Inkább őrülj annak, hogy most együtt vagyunk!

Volt, ami volt, nem lett belőle világháború.

És huss ezzel lehet is futni a pap elé.

És huss ezzel nem kell újabb 100 részt forgatni a gyötrődésről.

Tegnap megnéztem a következő két részt.

A főhősünk a full lelki gyötrődés legmélyebb bugyraiban landolt.

A végére már ketté állt a fülem az egésztől, mert eddig ilyen szenvedést csak női karakterrel szoktak eljátszatni. Egyszerűen nem fér bele a valóságomba.

Már eleve tele a hócipőm a gyötrődéssel, de ennyire nyomva – áhhh.

Szóval sajna nem vagyok még immunis a kitalált valóságra.

És hát persze, hogy nekem is meglegyen a magam kis gyötrődése, jól lenyúztam az autóm oldalát.

A filmbéli baromság – igaz más formában, de belépett kicsiny világomba.

Mondjuk csak bosszankodom, de azt már 5 órája.

És nem megy ledobni a láncot.

Mi kéne ahhoz, hogy a saját valóságom legyen a saját valóságom?