Úgy alakult, hogy a végtelenül kevés Fb-os ismerőseim közül valakinek nagyon tetszik az új török szappanopera sorozat.
Én nem vagyok nagy sorozat néző.
Volt annak idején az Esmeralda, mikor már minden ismerősöm azt nézte, és kezdtem kimaradni a témából, akkor tartott a sorozat a 154. résznél, és olybá tűnt, hogy mindjárt vége. Persze csavartak még rajta 100 részt és még azon is vagy újabb 100-at, mire vége lett, én már – semmi bajom a sorozatokkal – de ekkor már azon voltam, hogy ha nem lesz vége én biztosan eret fogok vágni.
Vége lett.
A következő brazil szappanopera a két iker nővér kalandjairól szólt, nem sikerült végig követnem.
Ez van.
Holott annak idején a Háború és békét simán elolvastam.
Na de ez a török tv műsor ez felkeltette az érdeklődésem.
Ugye adva van a jóképű főhős.
A tökéletes férfi.
Tényleg szép, na , legyünk őszinték.
És az egész sorozat olyan európaira van véve.
Disznóhúst az nem esznek benne. De a férfiak, akiknek valljuk be lehetne 4 feleségük is, na ők mind a monogámok. Az összes. És még csak meg sem néznek mást nőt, csak a párjukat.
Pont olyanok, amilyeneknek a tv előtt ülő, fagylatot habzsoló önhibájukon kívül szingli csajoknak az álom. Vagy az amúgy valamiért elhanyagolt háziasszonyoknak is a rózsaszín ködbe vesző herceg.
És hát a sorozat minden pasiját lepipálja az előbb már említett főhős.
Aki minden tekintetben egy csoda, egy félisten – maga a nem létező tökély. Minden nő álma! Valljam, be, hogy én sem kergetném messzire, jól mutatna a kanapén. Na, de ki is húztam a kezem a biliből.
És persze nekem már mindjárt van egy problémám, ez az amiért nézegetem ezt a sorozatot (a pasin kívül ).
(sajnos én is azok közé a 8 milliárd ember közé tartozom, aki szereti a problémákat)
Szóval a tökéletes főhős annyira tökéletes, hogy képes a szerelemért szenvedni.
Nekem nehéz elképzelni, hogy egy amúgy muzulmán palit ennyire megfogjon a szerelem, (ma téged szeretlek Leyla, de hát el kell vennem feleségül Fatimát is , mivel van rá lehetőségem, de ne búsulj Leyla, csak téged és örökre te leszel az első) de hát mivel életemben nem találkoztam muzulmán palival, így a tévedés jogát fenntartom.
Mondjuk a főhőst alakító színész a magánéletében köszönő viszonyban sincs a filmbéli karakterével, legalábbis a nőkhöz való kapcsolatai alapján.
De ez most lényegtelen.
Szóval a főhős szerelmes, nagyon. És még nagyobb elánnal szenvedi is ezt el.
Mert jelen állás szerint, (jah igen, ő olyan tökéletes, hogy a legkisebb hazugságot sem viseli el, nem és kész) szóval jelen állás szerint már egyszer megcsókolta szíve hölgyét, de ekkor beütött a krach, mert kiderült, hogy a csaj hazudott neki.
Akkor hazudott, amikor még tervbe sem volt ez a szerelem, de a csaj azt mondta neki, hogy van vőlegénye, tehát a jelen pillanat szempontjából ez egy lényegtelen momentum lenne, mert hát ez kábé olyan, mintha Pistikének az általános 3.-ban mondtunk volna valamit, ami most 50 évvel később, már nem aktuális, de Pistike ezen kiakadna.
Főhősünk is a kiakadás állapotában van és hurrá az elveit követve dobta is a főhős csajszit.
Na és mit hoz a lelki szenvedése?
Fizikai gyötrést.
Na ide akartam amúgy kilukadni.
Ha ér minket valami lelki nyavalya, akkor nekiállunk gyötörni a testünket, holott „szerencsétlen” mit tehet a mi agymenésünkről???
Semmit.
Akkor meg mi a fenének verjük a fejünket a falba, futunk le egy maratont, csapkodjuk a hátunkat ostorral?
A lelki bajainkért mindig megbüntetjük szeretett testünket.
Na ez miért van?
Itt is a főhős már olyan kigyúrt, hogy csöpög nyálunk, fut kilométereket, boxol, de nem tűnik fel neki, hogy ettől még a lelki gyötrelem vele van ugyan úgy.
Én azt mondom, hogy szeressük a testünket, olyan amilyen, de a miénk. Különben meg szép.
Vegyük észre, hogy ő aztán végképp nem tehet az agymenésünkről.
Viszont, mivel az érelmeink hatnak rá, így az lesz, hogy ő is szenvedni fog.
Megérdemli? NEM!
Tehát én a filmben odaállnék (ha én lennék a főszereplő nő) Dzsááán (így búgják a filmben a nevét) elé, és azt mondanám: „Kedvesem! Ne gyötrődj! És ezáltal főleg ne gyötörj engem! Inkább őrülj annak, hogy most együtt vagyunk!
Volt, ami volt, nem lett belőle világháború.
És huss ezzel lehet is futni a pap elé.
És huss ezzel nem kell újabb 100 részt forgatni a gyötrődésről.
Tegnap megnéztem a következő két részt.
A főhősünk a full lelki gyötrődés legmélyebb bugyraiban landolt.
A végére már ketté állt a fülem az egésztől, mert eddig ilyen szenvedést csak női karakterrel szoktak eljátszatni. Egyszerűen nem fér bele a valóságomba.
Már eleve tele a hócipőm a gyötrődéssel, de ennyire nyomva – áhhh.
Szóval sajna nem vagyok még immunis a kitalált valóságra.
És hát persze, hogy nekem is meglegyen a magam kis gyötrődése, jól lenyúztam az autóm oldalát.
A filmbéli baromság – igaz más formában, de belépett kicsiny világomba.
Mondjuk csak bosszankodom, de azt már 5 órája.
És nem megy ledobni a láncot.
Mi kéne ahhoz, hogy a saját valóságom legyen a saját valóságom?